Két kerékkel kevesebb
Nem hiszem, hogy lenne olyan gyerek, ki ne örvendene egy kerékpárnak. Az a fantasztikus érzés, amit a kerékpáron való száguldás, a szabadság nyers íze, az arcba csapódó szél produkál, egyszerûen leírhatatlan. Miért van hát az, hogy autós korában majdnem minden felnõtt megfeledkezik saját gyerekkoráról és lenézi a drótszamáron közlekedõ társát?
A válasz talán az autó státuszszimbolumként való értékelésében rejlik: nézzetek rám, emberek, van nekem autóm, na meg sikerült a sofõrvizsgám is. Tehát gazdag és okos vagyok. Nem számít, ha a verda az apámé (vagy õ vette nekem), talán még 10 év részlet rá, vagy hogy a hetedik nekifutamodásból sikerült a vizsgám, alig 50 pótórával.
Szóval a másik amott, aki egy bringán izzad, az szegényebb, mint én, ezért semmibeveszem, rádudálok még akkor is, ha nem kell, netán ráhúzok, hadd féljen, álljon félre az útról, mert az az autóé. Mit számít az, hogy némely bringa drágább, mint sok rozsdás négykerekû roncs, hogy a bringások között sok az olyan, akinek van autója, jogosítványa, de ésszerûbbnek tartja a környezetet védeni, sportolni, élvezni az életet.
Egyébként sokan nem tudják azt, hogy pl. Hollandiában a biciklit nem csak megbecsülik, hanem egyszerûen furának találják, ha valaki akkor is autózik, ha az nem okvetlen szükséges. És igen, vannak ott olyanok (és nem is kevesen), akiknek a garázsukban egy-két Mercedes vagy Audi dekkol, de õk bringáznak. Mert egészséges, gazdaságos és barátságos. És még egy 40 éves Batavus is ér egy pár száz eurot, mert még most is sokkal jobb, mint egy kínai szemét, ami nálunk mountain-bike-nak hívnak.
Sok sofõr elmegy vakációzni, országokon át vezet és egyszer nem beszélgetett egy, az útszélén gyalogló helybélivel, vagy egy kapuja elõtt ülõ bácsival. Bringán mindezt megtehette volna, az utazás önmagában is egy élmény lett volna, szép emlékekkel gazdagíthatta volna életét. De nem, jobb órákon át az autópályan tépetni 150-nel, látni a sok betont, na meg a többi hasonló emberkét, aki gubbaszt a négykeréken gördülõ konzerves dobozban. Persze, kényelmetlen hajtani egy pár ezer kilométert, de nem kell feltétlen a világvégére menni nyaralni: rengeteg felfedezni való van körülöttünk, sokan nem is tudják, milyen kiváltságosak vagyunk, mert egy ilyen szép országban élhetünk. Persze, nincs itt minden jól, de ezért az emberek a hibások, nem az ország.
Személyszerint imádom az autót, ennyi levezetett év után nem a vele való utazásért, hanem kimondottan azért, mert néha mûszakilag jó kihívás megtalálni azt az alapötletet, ami vezérelte a jármûvet tervezõ mérnököket. Komplex mûszaki kihívás lehet egy jármû, ezért szeretem, de el kell ismerjem, kevés emberi alkotás tett többet a környezet lerombolásáért, a bolygó kiszipolyozásáért.
Ha az egy év alatt megtett kilométereket nézzük, sok embernek nem is kellene igazán az autó. De nem akarunk lemaradni a szomszédunktól (keep up with the Smiths, azaz ne maradj le Kovácséktól), bele akarunk illeszkedni a csordába. Ezek természetes dolgok. Van ebben viszont egy kis probléma: aki a nyájba beilleszkedik, az el kell fogadja a pásztort is. Az meg tévedhet, és a tapasztalat azt mutatja, hogy téved is. Nem ritkán és nem is kicsit. Így hát nem árt egy kicsit néha a saját fejünkkel gondolkozni, mert azt nem csak azért adta nekünk az Isten, hogy legyen amire feltegyük a kalapot.
Ne autózzunk tehát, csak amennyit okvetlenül szükséges. Mindenkinek jobb lesz.
És használjuk minél többet a kerékpárt: nem szégyen, egészséges és barátságos. Még akkor is, ha szép kis városunkban néha a járdán kell közlekedjünk, mert féltjük az életünket némelyik vadmotoros miatt.
bicikli